Hit, Haza, Szeretet...

Hálás vagyok a Szüleimnek. Olyan világot mutattak meg nekem, ami most kezdi értelmét nyerni, legalább is nekem. Kapcsolatuk mintaértékű volt, bármennyire is törtem a fejem, nem tudom felidézni egyetlen veszekedésüket sem. Megtanítottak arra, hogy tiszteljem a másik embert, hogy sose kelljen rejtegetnem semmit, hogy őket tekintsem mindig is a legjobb barátaim egyikének, és hogy sosem hagynak cserben. Megmutatták azt az értékrendet, amit ők a világképük és a családjaik neveltetéséből összeraktak, és elmagyarázták miért. Megtanítottak szeretni a Hazámat, megmutatva azokat a dolgokat, amik nem függnek attól, hogy ki van kormányon, és kinek milyen véleménye van éppen a dolgokról. Megmutatták, hogy a pénz csak egy mulandó eszköz, semmi más  a boldogság felé vezető úton. Megtanítottak, hogy a döntéseim következményekkel járnak és hogy az önállóság nem csak a vajas kenyér megkenéséből áll. Mindezt tudatosan tették, ami számomra a mai napig hihetetlen. Mindezek felett megtanítottak mosolyogni, tiszta szívből szeretni és tökéletes képet kaptam, hogy milyen a boldogság. Édesapám szigora és Édesanyám le nem törölhető mosolya határozta meg az életem. Harminckét évesen Apu már két kis poronty, és egy Trabant boldog tulajdonosa volt, nekem meg pontosan ennyi idő kellett ahhoz, hogy az utolsó darabot is elhelyezzem abba a puzzle-éba, amely girbegurba darabjait hosszú évek során kaptam meg és rakosgattam össze, és amely a tökéletes keresztény családot ábrázolja. És még itt nem is beszéltem a hitem kialakulásának magjáról, édesanyám betegsége alatti hatalmas erejéről. Sosem láttam olyan erőt egy kis törékeny asszonyban, mint betegsége legvégén Anyuban. Minél jobban a hagyta el a fizikális erő, a lelke és szívének ragyogása annál inkább erősödött. Furcsa, hogy már több mindenkinek mondtam, hogy én nem betegnek láttam. Én nem a fájdalmat láttam, hanem hogy másokon akar segíteni. Én nem a sok gyógyszert meg a botot láttam, hanem a szerető puszit vagy ölelést és felülmúlhatatlan nevetést. Hittem benne, mert ő volt a valaha is legerősebb nő az életemben. És tudom, hogy jó helyen van, hogy Isten jól viseli gondját, hogy mikor szükségem van rá a kezét a vállamra teszi és fülembe súgja, nem vagy egyedül. Furcsa dolog a hit. Hinni csak olyan dolgokban lehet ami megfoghatatlan. Vajon miért tesszük? Miért van az emberben egy olyan érzés, hogy a távoli és megfoghatatlan dolgok vonzzák a legjobban. Mindenki hisz valamiben. Én hiszem azt, hogy az életem során történtek nem véletlenül alakultak úgy ahogy. Én hiszek abban, hogy megvan a célom az életemben, és hogy ki van jelölve az út amin majd járok. És hiszem azt, hogy azzal, hogy ezt az utat járom, valakinek jót fogok tenni. Talán épp majd azt, hogy egy napon a gyermekeimnek átadhatom a hitem és a tökéletes családról alkotott képem. pisz...

Álmok...

Érdekes egybeesés, hogy nekem az álmaim és a céljaim egy és ugyanazok. Már gyerekkoromban is mertem nagyot álmodni, persze akkor a Szüleimnek köszönhetően sikerült a felesleges álmokat kiszűrnöm, mint Martens bakancs, basszusgitár, kick-box. Ezek persze a vágyaimat csak felturbózták és egyre vadabb kalandokra vállalkoztam. Konzervatív szemléletű Édesapám lehetett az oka annak, hogy míg együtt éltünk nem robbantam ki a megszokásokból, és bár érdekes dolgokba vitt bele, leginkább csak a szemem nyitotta fel, most már látva azt, hogy nagyon helyesen. A világot egyhangúan képzeltem el, és el voltam foglalva a lázadással, meg a szabadság színes szagos érzelmekkel teli világával. Mikor már a terveim, a céljaim kiderítésén munkálkodtam jutottam arra a pontra, hogy azt kell csinálnom, amit szeretek. Már csak az volt a kérdés mit is szeretek. Lassan jöttek a gondolatok, de mivel sosem voltam a munka hőse, valamint sosem foglalkoztam a számomra feleslegesnek ítélt dolgokkal, gyorsan kezdtek lemorzsolódni a dolgok, és a "csak azért is" mentalitásom által villámgyorsan cseppentem bele az "álmok földjén" abba amit szeretek. Mióta azt csinálom amit szeretek, az egykori álmaimat nem kergetem, hanem átélem,új kihívásokat keresek nap mint nap, persze nem elfeledkezve a jelen kihívásairól. Álmodozó vagyok, az voltam mindig és az is maradok. Miért könnyebb nekem álomban megoldani problémákat, miért olyan dolgokról álmodok, amik elérhetetlennek tűnnek? Nem tudom az igazi választ. Talán mert már az, hogy idáig eljussak is csak egy álom volt néhány éve. Itt akarok-e maradni az lehetőségek hazájában? Természetesen nem, mert nekem megvan a Hazám. Azt azonban, hogy mikor jutok vissza oda, nem tudom, mert egyenlőre van sok olyan vágyam, célom, amit előbb meg kell valósítanom. Sosem akartam egy biztos, megtervezett életet, amibe beletörődök. Vágyom arra, hogy szabad legyek és váratlan helyzetekbe kerülve oldjam meg az adott szituációt. Ezek vannak nekem...az álmaim és az emlékeim, és ezt nem veheti el tőlem senki más csak az...de ezt majd legközelebb. písz...