Fekete...

...Fekete Péntek. Ez a nap következik a Hálaadás után. Én rendes európai srácként fittyet hányva az ilyenkor szokásos tradícióknak bementem dolgozni. Heten voltunk az irodában, amely hamar csökkent, és végül természetesen én zártam olyan öt körül. Mit csinált a helyi többség? Hát már legkésőbb csütörtök este a Hálaadás vacsora után sorban állt. Igen, egymás után hosszú sorban tolakodnak az emberek, hogy a különféle nagy áruházakban szinte ingyen jussanak hozzá egy olyan termékhez, amire nincs szükségük. Ez Amerika. Ettől gondolja azt egy más kontinensről származó, más kultúrában felnövekvő ember, hogy az amerikaiak buták, és hogy meg vannak vezetve a reklámok által. Annak ellenére, hogy mindenhol leírták már, hogy nem éri meg ilyenkor várárolni, mégis a megszokás lett az úr, és több verekedésbe tokolló tömeges vásárlás fordult elő idén is, több nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel. Már az kormány is fontolgatja eme oly nagyszerű esemény megszüntetését, amelynek gátat csak az idén több mint egymilliárd dolláros forgalom szabhat. Ez a tavalyihoz képest is minimum huszonöt százalékos növekedést jelent az áruházaknak, legyen az online vagy kereskedelmi lánc. Otthon is fekete péntek volt. Országunkat leminősítették, az egész világ rajtunk röhög, az egész Unió a csőd szélén áll, és sajnos jövőképet nem tudnak adni a magyar lakosságnak. Illetve pozitív jövőképet nem. Ki akar ilyenkor gyereket szülni, és felnevelni, ki az aki szeretne befogadni az otthonába egy kutyát a menhelyről, ha elveszti valaki véletlenül a lakását, nem attól retteg, hogy nem lesz mit ennie, hanem hogy megalázzák. Miért csak számok vagyunk a kormány szemében és nem emberek. Ki volt az a sok okos akik ennek a Kormánynak ilyen hatalmat adott a kezébe. Még több mint másfél évig kell ezt eltúrni valahogy...és utána mi lesz? Ki fogja a sok központosított dolgot újra a normális kerékvágásba terelni? Komolyan mondom, hogy már azon gondolkodom, hogy miként forduljak menedékjoghoz az államokban. Nem lehet igaz, hogy ez a jó irány, hogy diktatúrában kell élnie a legtöbb magyarnak, akik szívesen változtatnának sorsukon, de a történelmileg belénk égett pesszimizmus nem hagyja. Az új generáció szép lassan otthagyja magára a Hazáját. Olyan lesz az ország mint a régi kis falvak...szép lassan kihal. Pedig pont mi vagyunk azok, akik ezen változtathatnak...Várok a pillanatra és akkor majd hazamegyek. És addig mi lesz? Megtanulok pozitívan élni...písz

Hála...

...Ma van/volt Hálaadás ünnepe. Talán ez az egyik legfurább nemzeti ünnep itt az Államokban. Egyrészt mert ezt tartják talán a legfontosabbnak, másrészt mert ez áll legtávolabb minden más nemzet ünnepeitől. Az eredete az első telepesek idejéből való, a tizenhetedik század elejéről, mikor az első év vándorlás során a zord körülményeknek köszönhetően az emberek fele éhség és a szokatlan körülmények miatt elhalálozott. Ekkor az helyi őslakos indiánok segítettek nekik, megtanították őket a növénytermelésre és a helyi viszonyok közötti vadászatra. Ezért hálából csaptak nekik a telepesek egy nagy lakomát...és ezután szépen lassan szinte kiirtották őket és elvették a földjüket, de erről nem beszél ugyebár senki. A tizenkilencedik században alakult ki véglegessé az ünnep és a pulyka tematika. Érdekességként megjegyezném, hogy minden évben az Elnök megkegyelmez egy pulykának, na és itt jön az okosság, mert lényegében nem egynek, hasnem kettőnek. Egyrészt több milliót esznek meg ilyenkor, másrészt kettőnek kegyelmeznek meg, mert ha az egyik rosszul viselkedne, akkor ott a másik. Természetesen ilyenkor mély tartalommal bíró neveket adnak neki, hogy ezzel is a Hollywood-i világnézetet erősítsék. Idén a két hatalmas pulyka neve "Szabadság" és "Béke" lett, természetesen az USA külpolitikájára utalva a Béke lett a tartalék. Én, mivel különösebben amerikai ismerőseim nem törődnek azzal, hogy hol is töltöm eme számomra nem sokat jelentő ünnepet, ismételten mexikói barátaim a Maturino-k társaságát élvezhettem. Nagyon hálás voltam nekik. Ettem sok pulykát, meg tamalest, meg ittam pár sört, jókat beszélgettünk, már amennyit angolul tudtunk. Érdekes, hogy a nagy családjukon belül milyen rendezett a fegyelem. Öröm nézni, ahogy tizenöt gyerek együtt játszik órákig minden probléma nélkül, hogy szülők szava még jelent valamit, hogy létezik az amerikai gyerekek között oly ismeretlen fogalom, hogy tisztelet. Hogy vendégként kezelnek, de nem érzed magad furán, mert a családjukként kezelnek, nem pedig idegenként. Jó sok tamalest hoztam el holnap ebédre. Már alig várom, hogy betermelhessem. Két fajtát készített Cesar barátom felesége Thalia, az egyik jalapenos (ejtsd. halapennyós) a másik csirkés...csodás kombináció. Azt mondták, hogy nehéz elkészíteni, de megtanítanak. Receptet majd elkérem. Addig is mindenkinek szép napot...Persze itt nincs olyan, hogy ilyenkor a pénteket kiadják, szóval holnap munka lesz...písz

Egy év...

...Pontosítanék, mert már több mint egy év. Tavaly november másodikán érkeztem meg Joplin gyönyörű kis városába. Nem mondhatnám, hogy nem történt azóta semmi. Munkában a mérnökségen töltöttem közel hat hónapot, visszarázódtam a ProEnginner és a gyártástervező programunk használatába, majd a dizájnerek közé települtem, ahol "maxba" beletanulva egész jó kis terveket hoztam össze, hétfőn pedig nekiállok az első kis projektemnek, ami nincs messze Bostontól. Nem mondhatni, hogy unatkozom. Közben sokan elmentek és jöttek a céghez, ilyen-olyan okok miatt, de azt hiszem a hangulat nem változott, még mindig megy a viccelődés, miközben pörög az eladás. Mióta kiköltöztem, laktam egy hónapot a Damannál, ezúton is köszönet és hála, hogy a kis családjának részese lehettem egy rövid ideig. Találtam ugyebár ezt az albérletet, de persze folyamatosan nézelődök, hogy egy régi belvárosi apartman boldog lakója lehessek. Vettem egy autót, életem első autója, de azért folyamatosan nyitva tartom a szemem, hátha épp álmaim autója tűnik fel a hirdetésekben. Kétszer kificamítottam a bokámat, a változatosság kedvéért előbb a már amúgy is gyengébb balt, majd a jobbat, de legalább megtanultam, hogy kell profi kötözést csinálni, amiről pár sorozatot láthattatok a közösségi oldalamon. Két futsal szezon van mögöttem, mindkettőn bajnokként búcsúztunk, és két héten belül, elkezdhetünk munkálkodni a következőn, ami természetesen egyre nehezebb. Persze volt egy nagypályás szezon is, ahol büszkén helytállva a bronzérmet szereztük meg. Volt olyan hóesés, amely megbénította a várost, mert itt ugye a térdig, olykor derékig érő hóban nehéz közlekedni és itt nem tudják letakarítani az utakat. Ne feledkezzünk meg a négy hónapra, mindennap harminc fok feletti hőséggel. A májusi tornádó megváltoztatta sokak életét, többek között az enyémet is, bár hála Istennek én otthon ünnepeltem drága Édesapám szülinapját. Íme egy kollégám által készített videó a katasztrófa után egy nappal:

Most készülődök haza Karácsonyra amúgy, ez lesz a harmadik hazautam mióta itt vagyok, szóval rettegj Magyarország. Sok mindenkit megismertem, sok félét ettem, voltam St. Louisban és New Yorkban. Láttam rengeteg filmet, és fogok is még pont eleget. Néha megnövesztem a bajszom, de nem tudom eldönteni, hogy most tetszik vagy nem. Hogy boldog vagyok-e? Nem tudom, talán az a kérdés, hogy a félig üres vagy a félig teli pohár ár épp a fejemben. Hiányzik-e, hogy otthon legyek? Egyértelműen igen, bár a terveim nem egyhamar visznek haza, és kitartok mellette...pisz

Tanulmányok...

...Ma ezzel a témával a fejemben ébredtem. Emlékszem mikor több mint kilenc éve a diplomaosztón mondtam a beszédet. A mikrofon alacsony volt és teljesen rá kellett görnyednem. Emlékszem, hogy volt a beszédben egy rész, aminél azt hitték már végeztem, pedig csak egy jó poénnál nagy volt a tapsolás. Mikor kiléptem az egyetem csúnya zöld kapuján, még nem volt metróállomás meg lezárt utak mindenfelé, csak az volt a fejemben, hogy volt egy állásom a világ másik felén. Örültem, pláne annak, hogy még volt időm kiélvezni az utolsó igazi nagy nyarat. Mostani kijövetelemhez kellett ismét munkavállalási vízum, Amihez el kellett fogadtatnom a diplomám. És a magam illetve az ügyvédnőm meglepetésére, az ő MIT-s ismerőse a beküldött anyagok alapján Msc diplomának fogadta el. Tehát kiderült, hogy valóban értékes a diplomám. De mit is ér valójában? Mire tanítanak otthon az egyetemek, mire motiválnak? Tegnapi nap egy szuper jót beszélgettem egy az új rendszerben végző Msc hallgató hölggyel és rengeteg dolog fogalmazódott meg bennem. Ha ilyen értékes a diplomám/diplománk, hogy lényegében a világ egyik, ha nem a legjobb műszaki egyetemén elfogadják, ahol az oktatás sok millió forintba kerülhet egy oda jelentkezőnek, mi az amit nyújtott az a drága "béeme"? Leginkább én azt érzem, hogy maximum egy hozzáállást, szemléletet adott, hiszen a cél legtöbbünk számára a bulival tarkított évek alatt az volt, hogy elvégezzük a vizsgákat, féléveket, egyetemet, hogy egy papírt kapjunk. És aztán, hogy hova tovább majd az élet megoldja, majd lesz egy állásunk, amivel keresünk pénzt és egyről a kettőre jutunk. Alulfizetett oktatóink, akik persze munka mellett legtöbben dolgoznak magánvállalkozásaikban, nem próbálták és próbálják kialakítani bennünk a vágyat arra, hogy többek legyünk, hiszen az nekik konkurencia egy amúgy is telített piacon. Megszerezzük a sokat érő diplománkat és irány a nagybetűs élet. De mennyit is ér valójában? Miért nincs a BME a világ legjobb műszaki egyetemei között? Mert egy olyan nép vagyunk, ami statisztikailag csúcson van a dohányzás, az alkoholfogyasztás és mindennek az okozója a pesszimizmus és a stressz terén. Ezt szomorú beismerni, de valahogy ki kell ezt mondanunk, ha változtatni akarunk rajta. És hogy ezt hogyan tesszük meg, az csak rajtunk múlik, mert mindent a kezünkbe adtak a szüleink, tanáraink és az ország vezetői. Üzenem mindenkinek, hogy merjünk álmodni, merjünk határozottan gondolkodni, felejtsük el, hogy lehetetlen küldetések vannak előttünk és csináljuk azt amit szeretünk. Külföldön úgy érzem, hogy ezt értékelik mindennél többre, nem pedig a papírt amit hozzád vágnak. Van néhány olyan barátom otthon, akár az évfolyamból is, aki mert elrugaszkodni, mert nem pesszimista lenni és kilépett a skatulyából, és a vágyait álmait követte...pont mint én. És tudjátok..az a legszebb benne, hogy az álmokból egy olyan valóság lett, amiben sokkal könnyebb tovább álmodni...písz

Válság?...

...Mindenki a válságról beszél. Illetve már senki, mert mindenki máshogy hívja. Én azért örülök a válságnak. Biztos munkám van, melynek értéke május óta harminc százalékkal felértékelődött, köszönet ezért drága kormányunknak a sok okos döntésért a Forint érdekében. Európában utálnak minket, itt meg nem tudják az igazságot, még szerencsére mert akkor itt is a kitaszítottak közé tartoznék. Otthon a benzin kétszer annyiba kerül mint itt, de ezért cserébe nem húzom fel magam és vezetek úgy, mint egy állat...vagy ahogy otthon vezetek. Itt mindenki autóval jár, és sír az éppen hogy csak három dollár feletti üzemanyagért, persze gallononként...ezért cserébe nem tudnak vezetni. De a jogsi csak húsz dolcsiba és néhány órácskába kerül, ami nem meglepő. Itt az otthoni adó töredékét fizetem, mondjuk a felét és az áfa is hét és fél százaléknál megáll. Munkája mindenkinek van, nem mint otthon ahol már a hajléktalanoktól is elveszik a takarót. Tényleg, a hajléktalanok, akiknek kutyája is van fog fizetni ebadót? Azt hiszem a drága Viktor már megbukott, és büszkén mondhatom el, hogy a következő választáskor már nem leesz esélyük, mint ahogy senki másnak sem, mert ugye szarból várat építeni...és különben is a jóatyám már feni a kaszát mint minden rendes nyugdíjas, bár még mindig nem ért az én ittlétemmel egyet. Jó...jó...én nem vonultam fel olyan jelmondatokkal, hogy " Kuba szí, Jenki nó". Hogy mondjak valami jót is, mert megjegyezte valaki, hogy kissé rezignált a blogom, a Futsal szezon hamarosan kezdődik. Az öröm az ürömben, hogy lehet nekem még nem, köszönet ezért a nagypályás szezon utolsó meccséért, ahol a nyolcvanadik percben sikerült kificamítanom az eddig még jó bokám...öregszem. Egy biztos, hogy lehetek bármennyire depressziós az időjárás vagy a téli időszámítás miatt, a szívem nyugodt, mert tudom, hogy ez még nem a vég. És ha tévednék és mégis, akkor meg egy nagyon jó hely vár rám odafönt...písz

Magyarság..

...A kannabajszomon és a magyar akcentusomon túl is van élet Joplinba. Igazából a lakhelyem Duquesne (ejtsd. Dükéjn) csodálatos települése, aminek van saját közigazgatása, de postája az nincs.  Lényeg, hogy a rendőrök seggfejek mindenkivel aki nem idevalósi, szóval legalább ebből jól jövök ki. Nem mintha a rendőrök jó fejek lennének bárhol, elnézés ezúton is K.B-től, de a kivételek is csak a szabályt erősítik. Bár azt hiszem ő is vezetne egy hiper-szuperül felszerelt 2010-es Dodge Chargert. A lényeg, hogy itt a "faluba" én vagyok "A" magyar. Sok minden hír terjeng a környéken élő magyarokról, de Attilán kívül nincs itt más, de ő meg Kárthágói, amúgy mög röndös Kalocsai gyerök. Bár már sistörje van meg a seriffnek dolgozott patrolként, azért nem lehet rá haragudni. A magyarságom nem vesztettem el, illetve részben, de csak azért, mert senkinek sincs fogalma arról, hol van az a porfészek, ahonnan jöttem. Általában a legjobbak Jugoszláviához kötnek, a legrosszabbak a CCCP tagállamának, de hogy hol van valójában fogalmuk sincs. Szóval egy olyan idegen vagyok, aki jött valahonnan, beszél valamilyen nyelvet, no és mi a francot keres épp Joplinba. Pláne itt a vadnyugaton, a tornádó völgy és a bájböl belt kereszteződésében, a 66-os út mellett, ahol a tehénpásztorok és az indiánok uralják a környéket, kihangsúlyozva ezt a rendszámtábláikon és matricákon a kocsiikra tapasztva, annyira nem egyszerű elmagyarázni, hogy ha keletre elindulnak, és elérik a nagy vizet, azon átkenuzva egy Európa  nevű helyre érnek...jobb esetben...rosszabbikban Afrikába. De nekem is van ám bámpörstiköröm. A reptéren vettem egy H-betüs meg címeres matricát, pont olyat ami kellett régen az autókra, ha Hegyeshalomnál mentünk kvarcjátékot venni, vagy épp beszerezni jugóból egy Adidas torsiont. Tehát mindenki megnyugodhat, ha meglátogatnátok, felismeritek majd a kocsit a reptéren...pisz

Kritika...

...A héten négyszer ettem a cégünkhöz közeli mexikói étterembe. Ez a rekordbeállítás az utóbbi hónapban másodszor sikerült, ami visszavezethető a mexikói valamint a magyar konyha kulináris azonosságaira, vagy csak arra, hogy nagy magányomban a közeli éttermek közül itt kapok négy dolcsi alatt egytálételt üdítővel, csipsszel és szalszával. Ez utóbbi két szóért előre elnézést is kérek, hiszen ezek megfelelői kellő tudással angolul is leírhatóak, mégse tetem, mert próbálom kerülni az általam tiszteletben tartott internetes nyelv különféle megjelenéseit és próbálom a magyar nyelv oly cirádás vagy cizellált bugyrait magamból előhívni, ha már egyszer a genetikailag belém ivódott magyar nyelv miatt mindig lesz akcentusom. Visszatérve a táplálkozási szokásaimra, pénteken volt a dagadtak napja, ami meglepő mert sosem láttam még ennyi túlsúlyos embert egy helyen, pláne nem a törzshelyemen. Amúgy a négydolcsis kétválasztásos menüből mindkettőt kirendelem, ami mellé korlátlan üdítő és csipsz meg szalsza jár, én persze szoktam kapni a pincérnők felétől sajtszószt is, no meg hát Freddie a szakács is ismer, de ezt majd később a mexikói történeteim egyikének részeként mesélem el, szóval mindezt negyed óra alatt betermelni sokak szerint képtelenség, én mégis megteszem. Adóval együtt kissé kilenc dollárból ez nem rossz. Persze hagyok pár dolcsit az asztalon borravalónak. A kövér emberek látványa sokkol, és most itt nem az akár húsz kiló súlyfeleslegre gondolok, hanem a hatvan hetven kilóra és ezt sajnos mindkét nem esetén konstatálnom kell. Imádom az ilyen párokat, mikor besétálnak és babot esznek. Csak az autóikat sajnálom, meg az elektromos kis mopedet amivel közlekednek a bevásárlóközpontba, mert már annyira elhíztak, hogy járni sem tudnak...sajnálom is őket...písz

Megújulás

...Az utóbbi hetekben (öt hónap után) késztetést éreztem arra, hogy egy kis Hank Moody-val dobjam fel az unalmas hétköznapjaim. Ez meg is történt, és már vagy kilenc epizódon túl megjött az ihlet a kibertér tekervényes útjainak újbóli bebarangolásához. Mindig is azt éreztem, hogy a blogomat nem a tények közlésével kell megtöltenem, bár ez volt az adott pillanatban a legkézenfekvőbb, hanem valami olyat kell megmutassak ami nem csak a látóközpontomat dolgoztatja meg, hanem az agytekervényeim, sőt kis érzékeny lelkemet is. Olyan mintha újra kezdeném előröl az egészet. Persze nem változott semmi. Itt a 66-os út mellett a földi armageddon helyszínén nem is fog egyhamar más irányban haladni az élet. Amikor az újjáépítés egyre távolibbnak tűnik, mikor az emberek még mindig arról beszélnek, hogy ki mit vesztett el és hogy omlott össze a házukkal együtt a az amúgy sem valami izgalmas életük. Itt a hír az, hogy az új, a tornádó áldozatainak készült trélerparkban prostitúció van meg öt házban buktak le metanfetamin főzéssel, no meg hát az ÚJ WALMART...egyszerű itt az élet, csak enni kell a hambit, sült krumplival, meg leöblíteni kólával, figyelni kell, hogy el ne üss egy szarvast, vagy éppen egy tatut, és ha döglött borzot látsz az út szélén húzd fel az ablakod. Mindig készülj fel minden időjárásra, mert nappal akár lehet harminc fok is aztán másnap reggel fagy, vagy hó esik vagy éppen megszólal a tornádó sziréna. A kövér embereken már nem nevetek, hanem sokkolnak, de még így is többet eszem mint ők, és rájöttem, hogy nem tudok akcentus nélkül beszélni...písz