Ma is rengeteg rászorult embert és családot vártunk. Különlegesség a napban az volt, melyet az eligazítás során tudtam meg én is, hogy a médiát is vártuk aznap. Ez azt is jelentette, hogy a hír hallatára megindul a tömeg és mindenki szeretne hozzájutni adományokhoz.
A helyszín a Bridge volt. Itt nem csak mi dolgoztunk, hanem a FEMA illetve a Vöröskereszt is, valamint pszichológusok, orvosok és egyéb egészségügyi egységek is voltak felállítva. Ha jól tudom a Salvation Army is kint volt, illetve az önkormányzattól is valaki a papírok végett. Sok segítséget kaptak az emberek szállással, ruházkodással, biztosításokkal, benzinkártyával és egyéb segélyforrásokkal kapcsolatban. Én azonban úgy gondolom, hogy a legnagyobb segítséget lelkileg igényelték az emberek. Hogy tudják nincsenek egyedül, hogy a segítség itt van.
A mi feladatunk az volt, hogy azokat akik hoztak adományokat, illetve akik adományokért jöttek terelgessük. Amikor szombaton odaértem, a feladatom az volt, hogy a kiszolgáló részen, ahol tartós élelmiszereket, pipere és tisztítószereket valamint egyéb szükséges dolgokat polcokra kitéve, szinte egy boltként működtettük...szóval itt kellett segítenem a rászorulókat. Feliratkoztak a kis fehér sátorban, majd a piros fehér sátorban bevásárlókocsikkal haladtak végig és mindent amire szükségük volt megkaphatták.
Sok adomány érkezett az USA minden tájáról. Voltak akik több száz mérföldről jöttek, de voltak akik a szomszéd államból. Az önkéntesek közül is volt aki Washington államból érkezett, vagy éppen Montanaból, de szerencsére sok helyi is volt. A Bridge Facebook oldalán mindig írtuk mire van szükségünk, és így azok a termékek érkeztek. Sok naptej kellett, mert nagyon meleg lett és tűzött a nap, valamint sok mosószer, hiszen mindenki szeretett volna tiszta ruhákat, bár az nem sok volt nekik.
A későbbiekben kerültem, az úgymond fix pozíciómba. A parkolóba érkező embereket én fogadtam, mondtam pár kedves szót, megkérdeztem hogy vannak és segítettem nekik tájékozódni, hogy hova parkolhatnak, mit hol találnak, a meleg ételtől a jégig lényegében mindent. Kifelé elköszönni, illetve megköszönni az adományokat. Nagyon meleg volt, jól le is égett az arcom meg a nyakam, de megérte azt hiszem.
Voltak olyan emberek, akiket mikor mosolyogva kérdeztem, hogy jól vannak-e sírva fakadtak, volt aki megölelt, volt aki hálálkodott. A legtöbben azt mondták, boldogok hogy túlélték...bár nincs semmijük. Olyan alap dolgokat kerestek, mint a szappan, fogkefe, vagy éppen csak egy párna vagy takaró. Tiszta vizet vagy dobozokat a dolgaiknak. Nálunk minden megtalálható volt.
Richard egy 66 éves bácsi is ott volt. Lányánál lakik éppen. Kamionos. Nem volt itthon mikor a Tornádó elsöpörte a házukat, ahol a felesége is volt. Nagyon kedves, életerős és vidám ember. A Felesége, aki 68 éves, sajnos otthon volt. Most az Intenzív osztály lakója a korházban. Az unokái találtak rá. Csodával határos módon. A lerombolt iskola közelében laktak. A házak a felismerhetetlenségig lerombolva. Egy kerti-törpe segített nekik, hogy felismerjék az épületet, majd onnan egy asztal, amiből tudták hol a lépcső. Alatta feküdt Francis, a bal csípőjében egy léccel, mely teljesen átfúrta a testét, tönkretéve az egyik veséjét és megsértve a gerincét. Richard optimista. Tudja, hogy erős a felesége, akivel több mint 40 éve házasok. A kezdeti intenzív szobából, ahol 10-en feküdtek már csak ő van életben, csodával határos módon. Van hol lakniuk az egyik lányánál, aki befogadta őket. Van autójuk. Richard azt mondta, hogy a gyerekei próbálták a dolgaikat kiszedni a romok alól, voltak értékes képeik, tárgyaik...azonban ő azt értékeli, hogy vannak csodálatos unokái, gyereki, és egy erős kitartó felesége, aki biztosan felépül....a többi mind mulandó.
Ezután hazafelé sokat gondolkodtam, több ezren elvesztették mindenüket. Ma már csak törmelék, hulladék áll a házuk helyén. nincsen ruhájuk, segítségre szorulnak. És mégis mennek előre, mert élnek, mert nem a 144 áldozat között vannak, mert ők a törmelékek alól kiszabadultak, mert Isten vigyáz rájuk, mert vannak emberek akik segítenek, és mert Joplin egy csodálatos közösség.
Legtöbbször a "hogy vannak" kérdésre kapott válaszok hallatán csak nagyot tudtam nyelni és próbáltam könnyek nélkül kibírni, mosolyogva támogatva az embereket. Nehéz volt, de itt élek, és a részese vagyok ennek a tragédiának. Része vagyok a kijárási tilalomnak 9 után, részese vagyok a barátaim fájdalmának, akik elvesztettek mindent, és részese vagyok a reménynek, ami életben tartja az embereket.
Isten áldja Joplint...
Nem semmi... Kitartás...
VálaszTörlés