2011. június 3., péntek

Hosszú nagymama, hosszú...

Ahogy a cím is elárulja, meglehetősen hosszú volt az út haza meg vissza. A szokásos májusi utazásom, drága édesapám (biztos olvasod apukám, szóval legyél büszke) születésnapja végett, bármennyire is éltetett a cél borzasztó volt. Szeretek repülni...néhány órát, utána kínszenvedés az egész.




Inkább az odaút volt borzasztó köszönöm ezt az American Airlines pocsék kajafelhozatalának. Ma már hányingerem van, ha arra gondolok, hogy ennem kell a gépen valamit is, bár farkaséhes vagyok. Tetézte ezt az is, hogy ugyebár itt kint csak marad a mexikói meg néhány más ételféle, amit szívesen eszek meg, bár az utóbbi időben találtam egy két jó helyet, amikről bővebben is fogok majd írni.

Időben foglaltam a jegyet, mely nem is volt olyan vészes árban, bár a leggagyibb helyeket kaptam. Sebaj a törzsutas pontgyűjtésnél ez nem számít. A hely mindig szűk, az üzleti osztályra meg nincs elég pénzem, hogy jegyet vegyek, és annyit szerintem nem is ér az egész.



Az alvás a legkritikusabb része az egésznek. Én nem tudok. A gép hangos, a hely kicsi, lehet akármilyen szuper nyakpárnám, ez akkor sem megy. Miért van az, hogy pont akkor zaklatnak piával, vagy éppen bemondanak jó hangosan valamit, mikor épp álomba merülnél? Mindegy. Próbáltam már mindenhogy, nem megy. Vannak olyan gépek, ahol úgy nyomják az emberre a hideg levegőt, hogy utána nem is csoda ha kicsit felfázik az ember.

Az hazautam Springfield- Chicago- New york - Budapest útvonalon zajlott. Igen Springfield, de nem a Simpson családos, hanem a Brad Pitt-es. Nemrég derült ki számomra is hogy Mr. Pitt csak egy Missouri parasztlegény, de nem felejtette el máig a gyökereit, egyrészt mert szülei még mindig itt élnek, másrészt pedig van itt neki is háza. Igen persze...szerzek autogramot Imre...


Semmi kalandos nem történt, hacsak az nem, hogy sehol nem kellett terminált váltanom, aminek külön örültem. Igaz ennek a hátulütője az, hogy rendes kajálda sem volt a terminálokon. Borzasztó éhesen kóvályogtam, hogy hol rontsam el a gyomrom. Végül valami virslire tekert kürtöskalácsot ettem. Egész jó volt, de hol sós, hol édes. Furcsa. És persze minden mocskos drága.

Vicces volt Chicago-ba az, hogy a gépemet kiírták, hogy egy órát késik, aztán mialatt elmentem enni valamit, visszaírták a rendes időre. Majdnem sikerült lekésnem, de odaértem. Ott falafeles szendót ettem, ami meglepően jó volt.

Hamarosan folyt köv, amiben szó lesz a repülőgépen az ételekről és italokról a SkyMall újságról és a visszautamról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése